Eltáncolt prédikáció – beszélgetés Csatári Bíborkával

Sokféle prédikációt hallhattunk már, különféle stílusban, dehogy valaki a tánccal prédikáljon, azt még sokan nem tapasztalhatták. Pedig ez történt a Csillagpont Ifjúsági Találkozón, amikor az első főelőadás részeként Csatári Bíborka, budai lelkipásztor, aki egyébként Szatmárnémetiben született, eltáncolt egy igei üzenetet. Mindamellett, hogy szerettük volna ezt megfejteni, kíváncsiak voltunk rá, az Igét ezesetben furán hirdetőre. 

Mindenekelőtt arra vagyunk kíváncsiak, kicsoda az, akit a színpadon láthattak Igét táncolva hirdetni. Honnan jössz?

Szatmárnémetiben születtem, még egészen kicsi voltam, amikor áttelepültünk az Anyaországba, de sokszor mentünk vissza a nagyszüleimhez és a család többi tagjához. Fehérgyarmattól 6 km-re fekvő Cégénydányád településre esett a szüleim választása, akik nagy szeretetben és odaadásban neveltek fel. Gyermekkoromtól kezdve a művészet volt számomra a legfontosabb, elsősorban a tánc és a zene. Fehérgyarmaton rátaláltunk egy tánctanárra, 4 éves voltam, amikor elvittek balettórára. Onnantól kezdve nekem ez egy fontos része lett az életemnek, az iskola és a zene mellett. Amikor nyolcadikos lettem, egy művészeti iskolát választottam.
 

Hogy irányultál mégis a teológia felé?

Erre nincs racionális válasz. A családunkban mindig jelen volt a vallás, az ima. Ezt hozom a felmenőimtől. Középiskolás koromban jött a gyülekezetünkbe egy lelkészházaspár, és akkor a zene által bevontak a gyerektáborokba, elkezdtem azt érezni, hogy ez nekem nagyon fontos, mert Istennek tudok szolgálni. Akkoriban volt egy tánctanárom, akinek nem igazán tudtam megfelelni, vágytam az elismerésére, és soha nem kaptam tőle elég támogatást. Ezzel egyidőben elkezdett erősödni bennem az, hogy milyen jó a templomban orgona mellett, vagy gitárral Isten szolgálatába állni. Így kezdődött el bennem az Ő munkája.
 

A debreceni teológián végeztél, utána hova vezetett az utad?

A debreceni teológiai évek alatt volt kétszer lehetőségem külföldön tanulni, Münsterben és Heidelbergben. Miután végeztem, 2016-tól kezdtem el szolgálni Debrecen környékén, s majd a 2017-es Csillagpont hozott változást az életemben, ahol találkoztam kedves, ismerős arcokkal, akikkel előtte még külföldön találkoztunk egy konferencián. Őáltaluk mutatott utat Isten a Budai Református Egyházközségbe. Azóta ott szolgálok.
 

Az idei Csillagponton, az első főelődásban, az igehirdetésre való válaszként szokatlan jelenetet látott a gyülekezet a színpadon. Nem a tánc volt szokatlan, hanem az, hogy a tánc által voltaképpen Igét hirdettél. Pláne furcsa ez akkor, amikor néhányan úgy vélik, a tánc bűn.

Amikor elkezdtem a teológiára járni, sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet összeegyeztetni a táncot és az lelkészséget. Időközben rájöttem arra, hogy az amilyen én vagyok, az nem a véletlen műve, hanem Isten álmodott meg ilyennek. A teológiai évek alatt elméleti szinten is elkezdtem foglalkozni ezzel, és rájöttem, hogy a tánc sok bibliai történetben megtalálható. Sikerült szakdolgozatot is írni erről.
 

A Szentírásból milyen erre utaló mozzanatokat emelnél ki?

A legtöbb mozgásra utaló Ige, amit a Bibliában olvashatunk, azok a körtáncok, amiket általában a nők kezdeményeztek. Gondoljunk Mirjámra, aki a Vörös tenger kettéválasztása után járt örömtáncot. A zsoltárok könyvében lehet még találkozni a tánc ajándékával, ahol gyakran allegorikus nyelvben jelenik meg. Sokszor találkozunk azzal, hogy tánccal és mozgással fejeznek ki érzelmeket, persze ennek megvan a negatív vonatkozása is, például az Aranyborjú történeténél, ott is elkezdett a nép táncolni, de akkor az a bűnnel társult. Amit megállapíthatunk: a mozgásra az embernek szüksége van, akár egyházon belül, akár azon kívül. Nagyon tetszik nekem az, hogy a Bibliában megjelenik mind a két oldal, mert nemcsak ilyen területeken hibázhatunk, bárhol hibázhat az ember. A kérdés az, hogy mire használom a táncot: arra használom, hogy az önző indulataimat, vagy elfojtott érzelmeimet fejezem ki vele, vagy arra, hogy egyszerüen Istent állítom a középpontjába. Én a mozdulataimmal a legnagyobb tiszteletemet és szeretetemet szeretném őneki kifejezni. Azt gondolom, hogy a Csillagponton egy ilyen főelőadásnak a keretén belül táncolni, számomra egy olyan ajándék volt, ami a továbbiakban arra bíztat, hogy református lelkészként tovább táncoljak. Amit a Csillagponton igyekeztem átadni, abban imádság, tisztelet volt, valamint az, hogy megmutassam a fiataloknak: merjenek önmaguk lenni, mert ami bennünk van, azzal élnünk kell és lehet.
 

Miről szólt a tánc-prédikációd a Csillagponton?

Az első rész arról szólt, hogy a hitéletünkben, egyéni életünkben, kapcsolatainkban vannak nehézségeink,  megkötözöttségeink, a társadalom sokmindent rápakol az emberre. Ezekről őszintén beszélnünk kell, vagy egyszerűen a mvészeteken keresztül kifejezésre juttatni. Az erősítő gumiszalaggal, amivel összekötöttem magam, átvezetett az improvizáció második részébe, ahol az kapot hangsúlyt, hogy az Isten szeretete mindezeket fel tudja oldani, mégpedig akkor, hogyha nem lefelé nézek, látva, hogy olykor vannak nehézségek, hanem akkor ha felnézek Rá. Tehát azt táncoltam el, amit érzek, de azt is, amiben hiszek.
 

Mi a te életigéd? Mi ad erőt a táncra, az élet táncára és a szolgálatra?

A konfirmációm alkalmával kapott Igém: „Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon”.  Ez a ragyogás mindenkire igaz lehet. A másik Igém: „De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangyélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd.” (2Tim 4,5)